Pásztorünnep

Idén április 29-én, szombaton került megrendezésre a Kihajtási ünnepség és Pásztorétel főzőverseny a Kendereskertben a Nánás Pro Cultura szervezésében. A hagyományőrző program egész napra kínált látnivalót és szórakozási lehetőséget kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

Régi-régi pásztorhagyomány felélesztését tűzte ki célul néhány éve Hajdúnánás, amikor tavasz kezdetén, Szent György nap tájékán, a nagyjószág – szarvasmarha, ló – kiverésének, legelőre való kihajtásának alkalmából kihajtási ünnepséget szervez.

A néphagyomány ugyanis e naptól számítja a tavasz kezdetét, úgy mondták a régiek, ettől kezdve a füvet „már kalapáccsal se lehet visszaverni a fődbe”. Pásztor eleink nemcsak, hogy e napon, vagy környékén hajtották ki az állatokat a legelőre, de azok egészségét, szaporaságát, tejhozamát hiedelmekkel és szokásokkal is igyekeztek biztosítani. Gonoszelhárító, termékenységvarázsló szándékkal a marhákat láncon, fejszén, ekevason, tojáson, a gazdasszony kötényén hajtották át. Nagy jelentőséget tulajdonítottak annak a vesszőnek, zöld ágnak is, amellyel az állatokat először hajtották ki a legelőre. Az ólajtóba keresztbe fektetett gallyon át hajtották ki az állatokat, hogy a boszorkány meg ne rontsa őket. A legelőre menet pedig ezzel a gallyal ütögették, hogy sok tejet adjanak. Mindemellett pásztortüzet is gyújtottak és ennek füstjén is áthajtották a jószágot, egyrészt a rontás elleni védekezésül, de volt ennek konkrét célja is; az így összefüstölt sok idegen jószágnak egyforma szaga lett, így azonnal összeszokott. A pásztor, a számadó felelősséggel tartozik a rábízott állatokért, ezért a gazdával közösen megszámolt jószágok számát fába rótták, a rovásfa egyik fele a pásztornál, másik a gazdánál maradt.

Ezekkel a szokásokkal szembesülhettek mindazok, akik kilátogattak április 29-én a Kendereskertbe, és részesei voltak a Kihajtási ünnepségnek és az 5. Pásztorétel főzőversenynek.

Mint Szólláth Tibor polgármester úr fogalmazott már jó ideje azon munkálkodnak, hogy az egykori pásztoréletet – és nemcsak az ünnepi, szórakoztató részét – hanem a kemény mindennapjait is visszatanítsák, visszaültessék a 21. századi körülmények közé. Kicsike még ez a csemete, de sokan bábáskodnak körülötte, hogy szép, erős fává nőjön, hogy legyen egy hely, ahol a felnövekvő hajdú utódok még megtekinthetik, láthatják, élőben megtapasztalhatják az ősi pásztorélet egy darabkáját.

Ezt a célt szolgálják a kapcsolódó programok is, amelyek közül a legkiemelkedőbb volt a Pásztorétel főzőverseny, amelyen idén is sok vállalkozó kedvű atya próbálta ki apjától, nagyapjától, netán ismerőstől szerzett tudományát. Mint a szakács olimpikon Gajdán Antal, a zsűri elnök elmondta, nagyon sok finom és a hagyományos húsos és húsnélküli étekkel találkoztak, ami azt bizonyítja, hogy népünk őrzi a régi étkek készítésének receptjét.

Az idei ünnepségnek illusztris külföldi vendége is volt, nevezetesen Kosuge Junichi úr, Japán magyarországi nagykövete. Nagykövet úr az éppen április 24–29-e között zajló Japán Napok záró rendezvényére érkezett a Heki Taikai íjász világbajnokság megnyitójára, és ha már itt járt, megismerkedett a mi vidékünk e sajátos néphagyományával is. Mint mondta nagyon tetszett neki minden, és örömének adott hangot, hogy Hajdúnánás menynyire jó, élő kulturális kapcsolatokat ápol Toyama tartománnyal.


A nagykövet úr - középen - pásztorviseletben.

Az egész napos program egyik igen érdekes és kedves színfoltja volt a gyerekek számára kiírt malacfogó verseny, amit igen élveztek a kisebb-nagyobb lurkók. Mindemellett számtalan népi játék várta az aprónépet. Már a nagyobbak, illetve a felnőttek versenye volt a Legrátermettebb gulyás megmérettetés, ahol –, mint a népmesékben – három próbatételnek kellett megfelelni a jelentkezőknek: pányvadobó verseny, nyúlütés és a karikásostor próbatétel. Nem mellesleg ezek a feladatok valaha a pásztorember mindennapjainak része volt. A jószágot pányvával fogták ki gulyából, a karikásostor a pásztor meghosszabbított karja volt, ha pedig némi változatosságra vágyott, pásztorbotjával el-elütött egy-egy nyulat, és este már finom nyúlpaprikás rotyogott a kondérban.

A folyamatos szórakoztatásról a rendezvénysátor alatt fellépő nótások, néptáncosok gondoskodtak; szólt a nóta, dobogtak a kiscsizmák, táncos cipellők.

A kihajtásra délután került sor, amely előtt Nagy István földművelésügyi miniszteri biztos mondott köszöntőt, kiemelve e nap fontosságát a pásztortársadalomban. A sok-sok hagyomány, hiedelem mellett nem volt mellékes az a gazdasági szempont sem, hogy a jószág mielőbb kikerüljön a legelőre, és ne egye a drága takarmányt – emlékeztetett miniszteri biztos úr.

Ezt követően Buczkó József etnográfus, a kihajtás szokásrendjéről mesélt a megjelent szépszámú közönségnek. Mielőtt még elkövetkezett volna a jószágok kieresztésének pillanata, előkerült a rovásfa, amelynek egyik felét a „gazda”, Szólláth Tibor polgármester úr adott át a számadónak megválasztott Szemes Zoltánnak, a másik fele pedig maradt a gazdánál. Ez volt az az ősi „számadókönyv”, amelybe kiveréskor felrótták a jószágok számát, majd „szoruláskor” ismét összepászították, amikor kiderült egyezik-e a létszám. Erre utal a pusztai pásztorrendet idéző ismert szólásunk, mely szerint: „Tavasszal a kihajtáskor minden bandzsi lehet pásztor. De majd ősszel, szoruláskor: az a pásztor, aki számol!”

A Hortobágy Örökös Pásztorai

Ezután kieresztették az aklokból a jószágokat, elsőként a „kormos szeműeket”, azaz a szürkemarhákat, bivalyokat, majd a magyar-tarkák lódultak neki a szabad életnek, ami majd ősszel, Szent Mihály nap környékén fejeződik be, a behajtással, azaz a szorulással. A program késő délután a pásztortűz meggyújtásával és pásztornóták közös éneklésével zárult.

(erzsé)

 


www.honlapbolt.net
2010