Hírek, események

Emlékezni és emlékeztetni

1947. február 25-én hurcolták el a szovjetek Kovács Béla képviselőt, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. A megszálló szovjet katonai hatóságok bírósági tárgyalás nélkül szovjetellenes kémkedés és ellenkormány alakításának hamis vádjával 25 évi, a Szovjetunióban letöltendő kényszermunkára ítélték. Erre a napra emlékezünk immáron tizenhetedik alkalommal az országgyűlés 2000. június 13-i határozata alapján – elsősorban a középfokú oktatási intézményekben.

Február 23-án délután 17 órától a Gulág fogságában címmel Bank Barbara történész tartott előadást a Pinceklubban a szovjet GULAG-GUPVI táborokról, kialakulásukról, rendszerükről, az ott folyó életről a Wass Albert Kulturális Egyesület szervezésében.

A történész asszony elsőként a GULAG táborrendszer kialakulásáról szólt, ami még az 1920-as években kezdődött a Szovjetunióban, a Szolovszkij-szigeten, majd szinte az egész országot behálózó rendszerré nőtte ki magát, ahová eleinte csak elítéltek kerültek. A második világháború alatt kezdték meg egy másik fajta táborrendszer, a GUPVI kiépítését, ahová a hadifoglyok és a civil deportáltak kerültek, pl. akiket málenykij robotra hurcoltak, minden törvényes ítélet nélkül.

A városi megemlékezés 25-én, szombaton délután kezdődött a tedeji kitelepítettek emlékművénél, ahol elsőként dr. Csiszár Imre, városunk alpolgármestere köszöntötte a résztvevőket, emlékeztetve a kommunista rezsimek diktatúrájára, Emlékezni és emlékeztetni kezdve 1919-el, ami majd folytatódott az 1945 utáni években, és 1956 után.

Emlékbeszédet ezúttal dr. Kenyeres Imre, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete Felügyelő Bizottságának elnöke mondott, aki mint kisgyermek élte át a kitelepítést, vagy ahogy ő fogalmazott, deportálást. Elnök úr sokfelé jár, tart rendhagyó történelemórákat a fiataloknak, és mesél a kommunista diktatúráról, a kitelepítésekről, a fogvatartókról, ávósokról, a hatalmat kiszolgálókról.

Hazánkban a népbírósági törvény alapján 1945. február 3. és 1950. április 1. között majd hatvanezer embert állítottak bíróság elé, közülük 26 997-et elmarasztaltak, 477-et halálra ítéltek és 189-et ki is végeztek. B-listára tettek –, elbocsátottak – 86 530 főt, nagyjából minden harmadik-negyedik tisztviselőt. Kitelepítettek vagy kétszázezer németet. Internáltak 45–60 ezer, városi lakhelyükről kitelepítettek körülbelül 15 ezer embert.

Az 1946-ban megalkotott „hóhértörvény” (a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről) nyomán 1956-ig közel 42 679 embert marasztaltak el, túlnyomó többségüket egyértelműen koncepciós eljárás keretében, pártutasításra. A kivégzettek száma megközelíti az ötszázat. A széles társadalmi rétegeket érintő kulák – vagy szabotázs – perek és eljárások száma százezrekben mérhető.

A fiatalok – mint elnök úr hivatkozott rá – igen érdeklődőek, és sok fontos kérdést tesznek, tettek föl; kik tudtak erről, ki/kik a felelősek, kaptak-e kárpótlást, elégtételt a kitelepítettek, internáltak, kényszermunkára ítéltek és családjaik? – Sajnos mint elnök úr fogalmazott, sok kérdésre ma sincs tiszta és világos válasz. A tedeji megemlékezés a koszorúzás szertartásával zárult.

Ezt követően a Református Általános Iskola épületének falán elhelyezett Wass Albert emléktábla előtt is tisztelegtek az emlékezők. A megemlékezés zárásaként a résztvevők Matúz Gábor: Nincs kegyelem című filmjét tekintették meg, amely az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűz 131 áldozatának állít emléket.

HNU

 

„Vannak napok, melyek nem szállnak el…”

„Vannak napok, melyek nem szállnak el,/
De az idők végéig megmaradnak,/
Mint csillagok ragyognak boldogan/
S fényt szórnak minden születő tavasznak."


(Juhász Gyula: Március idusára)

1848. március 15-én a magyar nemzet egyöntetűen fogalmazta meg a célt.

„Nemzeti fény a cél.” A nemzet megmaradása, a nemzet szabadsága, a nemzet jövője, a nemzet valóban nemzetté válása. A nemzet felemelkedése. A nemzeti lét kiteljesedése. 1848–49. hősei tudták: ahhoz, hogy mindezt elérjük, ahhoz, hogy a nemzeti fény valóban megvalósulhasson, ahhoz össze kellett fogni. Hogy elérjük nemzeti céljainkat, ahhoz egybe kell forrnia a magyarságnak.

1848. március 15-e a magyar szabadság, a polgári Magyarország születésnapja. Ez a nap mindörökre magyar. Mindörökre és mindenestül a miénk. Sosem fordulhat elő, hogy valaha kiradírozzák a lelkünkből, a közös magyar emlékezetből. Még akkor sem, ha vannak, akik időről időre próbálkoznak ezzel.

1848. március 15-e a polgári Magyarország születésnapja. Ám ez nem jelentette és ma sem jelenti azt, hogy 1848–49. hősei azt egyszer s mindenkorra kiharcolták volna. Adtak nekünk egy mintát, egy példát, egy örök magyar eszményt, amelyért meg kell nekünk is küzdenünk. S minden nemzedéknek meg kell harcolnia a polgári Magyarországért.

Ma a magyar vidék, a magyar falvak, kistelepülések polgárosodásáért kell küzdenünk és harcolnunk. Hogy legyen megélhetés. Hogy itt is lehessen polgári életet élni. Hogy a fiataloknak ne kelljen elköltözniük azért, hogy jövőt és családot alapozzanak. Mert csak akkor tud minden magyar állampolgár – a vidéki, a falusi polgár is! – felelősen dönteni saját és családja életéről, környezete jövőjéről. És van még egy dolog, amelyre 1848. március 15-e emlékeztet bennünket ma: a haza, a nemzet megbecsülése és iránta való hűségünk. A nemzetünkért érzett felelősségünk. Ma Magyarországon is sokan mondják: a hazafiság valami régi, ócska holmi, talán már múzeumi vitrinbe való. Sokan legyintenek rá vagy nevetnek rajta. A hazafiság azonban nem ilyen ócska holmi, hanem ma is nemzetet fenntartó erő, s erőforrás! Legyünk büszkék magyar hagyományainkra, magyar értékeinkre, 1848–49. hőseire, amit nekünk kell továbbadnunk gyermekeinknek és unokáinknak.

„Szeretni és szolgálni kell a népet, amelyhez nyelv, emlék, jó és rossz sors, s a nyelvnél és fajtánál is erősebb kötőanyag, a közös nemzeti sors kötöz: ez a dolgunk Európában!” (Márai Sándor)

 

Nőnap 2017

 

Hajdú múltunk megőrzése a célja a Bocskai zarándoklatnak

Éppen tíz éve startolt el az első Bocskai zarándoklat, melyet a nagyságos fejedelem gyulafehérvári végső nyugalomba helyezésének – 1607. február 22. - 400. évfordulója alkalmából szervezett Szólláth Tibor, akkori megyei közgyűlési elnök a Bocskai István személyével kapcsolatos településekre.

Az idei zarándoklatot március 3. és 5. között bonyolították le Szólláth Tibor hajdúnánási polgármester szervezésében.

Az emlékezők öt településről – Hajdúböszörmény, Hajdúdorog, Hajdúhadház, Vámospércs, Hajdúnánás – érkeztek. Első állomásuk Kolozsvár volt, a Sapientia Tudományegyetem, melynek épületében Bocskai István született. A delegációt Murádin János kancellár fogadta, s barátokként köszöntötte a 17 fős küldöttséget. Szólt a kancellár az egyetem történetéről, működéséről, a határon átnyúló hálózatépítésről, majd Bocskai politikai végrendeletéből olvasott fel részleteket. Megemlítette, hogy nincs a világon még egy olyan város, ahol pár méternyire egymástól két uralkodó született! Kolozsváron Mátyás király és Bocskai egymás szomszédságában lévő épületben látta meg a napvilágot. A zarándokok elhelyezték a megemlékezés koszorúit a lépcsőházban lévő Bocskai-mellszobornál, illetve az épület falán lévő domborműves emléktáblánál, melyet a Hajdú-Bihar megyei önkormányzat adományozott néhány éve az egyetemnek.

A szórvány magyarok közt

Következő megálló a Fehér megyei Csombord volt, ahol a szórványmagyarság számára a hajdúnánási amatőr Naná Színház társulata a Hajdú rege című zenés történelmi táncjátékot adta elő. A darab érdekessége, hogy Bocskai szerepében Szólláth Tibor játszott.

A csoport a színtiszta magyar településen, Magyarlapádon szállt meg, ahol a vendéglátó, Borbándi András református lelkész beszélt a térségnek – a magyarságot érintő - legégetőbb problémáiról.  A megye lakosságának 4 százalékát kitevő magyarság vészesen fogy, a vegyes házasságokkal, az oktatási intézmények bezárásával a teljes asszimiláció fenyeget. Látogatást tettek a szomszédos román faluba, Fugadra, ahol megtekintették a Bánffyak egykori – ma már jócskán felújításra szoruló – kúriáját.

Útban Gyulafehérvárra, Nagyenyeden megkoszorúzták az 1849. január 8-i népirtás emlékhelyét.

Gyulafehérváron, a református gyülekezeti házban, a vendéglátó Gudor Botond lelkész köszöntőjében örömét fejezte ki, hogy a hajdú-bihariak nem felejtették el Bocskait, akinek Nyugat-Európában köztéri szobra van. Vázolta a lelkész a város magyar vonatkozású adatait, amiből kiderült: a 70 ezer lakosból 1200 fő római katolikus, 5-600 fő református, ám ténylegesen 300-an járnak templomba és fizetik az egyházadót. „Az önfeladás, a lemondás, a térdre hullás, a depresszív gondolkodás, a vegyes házasság a legnagyobb veszély! Ám a maradék mindig gerjeszt! Sose szabad feladni identitásunkat!” – nyomatékosította a lelkész.

A Naná Színház az 1916-ban épült művelődési házban teltházas közönség előtt adta elő a Hajdú regét, melyet vastapssal, állva köszönt meg a hálás néző sereg. A római katolikus székesegyházban folytatódott a megemlékezés, ahol Horváh István kanonok szólt az egybegyűltekhez. Mint mondta, nemcsak Bethlen Gáborra, Fráter Györgyre és Bocskaira emlékeznek, hanem a múlt év szeptembere óta ott nyugvó Márton Áron püspökre is. „Nagyjaink előtt tisztelegve tegyük magunkévá Márton Áron szavait: Nem utasítom el a munkát” – ajánlotta a jelenlévők figyelmébe, hozzátéve, vállaljuk a munkát, a szenvedést, mert csak így tudunk emberhez méltó, Istennek tetsző életet élni.

Szólláth Tibor beszédében szólt arról, hogy 11. alkalommal vannak jelen, öt hajdútelepülés képviseletében. Méltatta Bocskai Istvánt, aki képes volt egyesíteni a magyarság színe-javát, s a köz javára uralkodni. Utalt a fejedelem politikai végrendeletére: „Amit gondolunk, azt kell cselekednünk!” Bocskai és letelepített hajdúvitézei nem várakat, hanem templomokat, iskolákat építettek, amit folytatni nekünk is kötelességünk – fejtette ki.

Gudor Botond lelkész örömét fejezte ki az újból találkozás kapcsán, majd szólt a fejedelem rövid, ám eredményes uralkodásáról. Mint fogalmazott, Bocskai sokat tett népéért, öröksége a létezésünk, a jövőnk záloga. „Hit, lelkiismeret, a múlt emlékezete tart meg bennünket. Ingyen semmittevéssel nem lehet távozni, valamit tenni kell az életben a hazáért!” – hangsúlyozta a lelkész.

A magyarlapádi lelkész elénekelte Bánk áriáját – Hazám, hazám, te mindenem! – majd a vendégek és a helyiek megkoszorúzták a 10 éve elhelyezett Bocskai-emléktáblát, de lerótták kegyeletüket Márton Áron szarkofágjánál is.

Vasárnap a delegáció a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemre érkezett, ahol a rektor-helyettes, Flóra Gábor és a Partiumi Művelődési Céh elnöke, Pintér István fogadta a zarándokokat. A vendéglátók és Szólláth Tibor is hálával emlékeztek nemcsak Bocskaira, a váradi kapitányra, hanem hitet tettek amellett, hogy a jövőben is folytatni kell a zarándokaltot, hálát adva azoknak, akik letelepítették a hajdúkat. Meleg Vilmos, nagyváradi színművész hazaszeretetről szóló versekkel köszöntötte az egybegyűlteket, majd az egyetem díszudvarán megkoszorúzták Bocskai domborműves emléktábláját.

Kép és szöveg: Nyírő Gizella

 

Különleges sportgyűjtemény kiállítás


Glo – Ball sportgyűjtemény kiállítás nyílt február 15-én a Kéky Lajos Városi Művelődési Központ kiállítótermében. A megnyitó után tárlatvezetést is tartott maga a gyűjtő s egyben a kiállítás megalkotója Szólláth Zoltán.

A sportgyűjtemény kezdete az 1995-ös esztendőig nyúlik vissza, amikor Zoltán a nánási Nevelőotthonban dolgozott, s volt egy kis gyerekekből álló focicsapata.

Hogy a srácokat közelebb hozza a sport, a labdarúgás szeretete iránt eltervezte, hogy leveleket írnak közösen focicsapatoknak, egyesületeknek s zászlókat, mezeket, különböző  relikviákat kérnek tőlük. Az ajándékok hatására – ha lehet mondani így – vérszemet kaptak, s nemsokára külföldi kluboknak is mentek a levelek, kérések. Ennek bizony már huszonkét éve, s időközben a művelődési központ, vagy a Ligetszépe Egyesület nevében is mentek levelek, kérések, vásárlások. Ennek az anyagi részét mindig Zoli állta, így is maradhatott nála a gyűjtemény (úgy gondolom jó kezekben). 2013-ban a 6:3-as mérkőzés 60. évfordulójára volt egy nagyobb kiállítás a művelődési házban, s ekkor vette fel a sportgyűjtemény a Glo – Ball  nevet (utalva a globális a földkerekségre vonatkozó, illetve a ball, a labdajátékokra). Ekkor kb. 1300 relikvia volt a tulajdonukban – a nánási mérkőzések belépőjegyeitől kezdve a dedikált mezekig –, ma viszont már 2300-nál is több tárgy tartozik a gyűjteménybe. Ezekből készítette a kiállítást törekedve arra, hogy a legérdekesebb dolgok kerüljenek fel a falakra, a posztamensekre, illetve olyanok is, amik még nem voltak kiállítva.

A néhány mondatos bemutató után egy kicsit kötetlenebbé vált az esemény. A vendégek friss pogácsa és üdítő fogyasztása mellett hallgathatták az egy-egy relikviához tartozó történetet vagy más kiállításokon előforduló sztorikat, eseményeket. A dedikált futball-labdák és mezek, a réges-régi újságcikkek, képeslapok közt az előadót is néha magával sodorta a hév, egy furcsa láz, lelkesedés, ami ezekhez a – bátran mondhatjuk némelyike felbecsülhetetlen – tárgyakhoz kötik. Nem is csoda, hiszen a legrégebbi tárgy 1910-ből való, s az eredeti dedikált mezek jó része is mérkőzéseken viselt darab.

A közel 400 darabos kiállítást bárki megtekintheti március 8-ig ahol az eddig felsoroltakon kívül zászlók, sálak, az aranycsapat aláírásával ellátott képeslap (erre legbüszkébb Szólláth Zoltán) dedikált fotók, (Pelétől Puskás Öcsin át Maradonáig, vagy Messitől Ronaldóig) megtalálhatók.

Kócsi Imre

 


11. oldal / 156


www.honlapbolt.net
2010